Az idő elmúlik, és nem marad más, csupán por és hamu. Ezek vagyunk. Mintha egész életünkben a jövőnek dolgoznánk, de mi végre? Talán a következő nemzedékeknek? Ha igen, ők vajon emlékezni fognak ránk?
Mi emlékszünk, hiszen elődeink nélkül nem lehetnénk itt. Emlékszünk arra is, aki „csak” vetett, aratott vagy szenet égetett, de legfőképpen azokra, akik megálltak néha, hogy élvezzék a pillanatot – hogy táncoljanak egy jót. Élettel töltjük meg hagyományainkat, és nap mint nap továbbadjuk a tüzet, nehogy egyszer ennyi maradjon mindenből:

POR ÉS HAMU